Magyar Szemle Új folyam XXXV. 2026/7–8. szám

"A királyi uralom, mint katonai autokrácia, tiszteletben tartotta a nemzetségek jogait, a vérségi köteléket, a szállásbirtoklást, a hadnagyok szerepét. A patrimoniális királyi uralkodó hatalmának korlátlansága idején is egész királyi méltóságával tudatosan beilleszkedett az univerzalisztikus középkor valláserkölcsi jellegű megkötéseibe. A rendiség kialakulása után a király elismeri a rendek ordóit, a felvilágosodott abszolút uralkodó pedig alattvalóinak létjogát, amelyet megóvni legfőbb kötelességének tartja. A hatalom külső korlátlanságát a királyi államfőnél mindig ellensúlyozza egy belső megkötés, akár a törzsi pogány, akár a keresztény, akár a racionális szabadságeszme. Ezzel szöges ellentétben a diktátor hatalomgyakorlása elfajul, a hatalommal visszaéléssé válik, amennyiben hatalmának külső korlátlanságát tetézi belső, lelki-szellemi megkötésének hiánya. Ilyenkor a diktátor egyetlen normája önmaga, innen a diktátorok fogyatékossága arányérzékben és mértéktartásban, innen féktelenségük, szilajságuk, hatalmaskodásuk. Ezért a diktátor állama szükségképpen totális, tehát a társadalom erőit előbb-utóbb elsorvasztó állam. "                                                                                                                                                                                                                                      Kovrig Béla